Menü


Epizód tizenöt.

 Halálos iramban

A motor élesen felberregett, valamilyen szinten mindenki megnyugodott. A jármű nehézkesen indult, Victor próbálta sebességben tartani, miközben kiordibált:
- Döntsétek vissza vízszintesre különben felborulunk!
De a busz az egyenletlen talaj miatt elkezdett mg jobban az oldalára dőlni, Briana szokásához híven felsikoltott. De a sofőrjük nem  hagyta annyiban, és a lelkes, minden megtevő segítők sem, elkezdték tolni vissza a talaj felszínéhez a hatalmas járművet. Se Jace, se Nate se George nem foglalkozott a szemükbe repkedő kődarabokkal vagy az égbolt bosszúálló, morajló hangjával. Hirtelen elvesztették az egyensúlyukat és a busszal együtt dőlni kezdtek a megfelelő irányba. Nate megbotlott egy repedésben és majdnem a fémdoboz alá esett, de Jace az utolsó pillanatban elkapta. Eközben a hasadás nőtt a jármű alatt.
- Mi a szarra vártok? Én indítom, ugorjatok be! - szólt rájuk nem túl barátságosan Victor, de a szemében aggodalom csillant. Sosem hagyná itt őket...
Amilyen élesen csak tudott, az ellenkező irányba kanyarodott, mohón tekerte a kormányt, miközben a váltón is húzott párat. Majdnem el is ütötte Georgeot, de végül nem történt tragédia. A három srác egyesével felugrott, miközben a busz után futottak. A lányok tartották a kezeiket és közösen felhúzták őket, bár Jace lába egy ideig súrolta a talajt, mert az éles kanyarodás miatt nem bírták felhúzni.
- Gyerünk! Nem akarok így meghalni, nem egy filmben vagyunk - próbálta túlkiabálni a srác a hangos sziklamorajt. De idegességével nem segített a helyzeten, Norah nem bírta kellőképpen és véletlen elengedte az egyik karját. 
- Nem állhatunk meg! - kiáltotta Vikot, bár tudta, hogy Jace nem fogja bírni. De vagy egy ember, vagy másik 8.
Nagy nehezen kikerültek a kritikus helyzetből és elkezdték maguk mögött hagyni a helyszínt. 
Jace egy kézzel lógott még mindig az oldalon és érezte, hogy húzódik az alkarja. Ha így folytatja, teljesen kifordul és kitörik a karja! És akkor meglátta. Egy hatalmas szikla, a fenék alakú képződmény állta útjukat, illetve pont elfértek mellette a szűk ösvényen, de Jace bele se mert gondolni, mi lesz vele. Felkenődik a sziklára. Ennyi volt. Az utolsó, ami megfordult a fejéven az volt, leugorjon-e, esetleg túlélheti, de ekkor végre erős kezek rántották fel a jármű belsejébe. Már alig látták maguk mögött a repedéseket és a busz sem hánykolódott, így George és Lacey visszanyerték az egyensúlyukat és ki tudtak menni a busz levágott ajtajához.
Jace úgy vette a levegőt, akár egy vérbeli asztmás. Szeméből elkezdte kitörölni a port.
Sajnos egyik fényszóró sem működött. Norah és Trina kihajoltak kétoldalt a zseblámpáikkal, hogy megpróbálják bevilágítani az utat. De ez sem segített: Victor alig tudta kivenni az irányt, próbált kevésbé dzsumbulyos részre kormányozni, idegességében pedig egyre erősebben taposta a gázpedált. 
Kis híján nekimentek egy nagyra nőtt tapírnak a sötétben, ami malacvisítással tért ki éppen hogy az útjukból. Victor kettéharapta idegességében az alsó ajkát és megérezte a fémes ízt.
- Victor, kicsit barra! Ott az ösvény, amin jöttünk! - mondta kicsit túl lelkesen is Nate.
-  Ezaz! Vissza fogunk jutni  - lelkendezett immár Norah is
Az út nem volt zökkenőmentes, Victor sem volt soha hozzászokva, hogy szűk és sűrű, növényzetben dús ösvényeken vezessen. Néhány hosszú lián és levél fel is tekeredett a visszapillantó tükrökre, a jobb oldali le is szakadt. Olyan volt, mintha a dzsungel vissza akarná rántani a buszt és a csapatot az esőerdő mélyére. Victor pedig utálta, ha irányítják. De próbált nyugodt maradni. Elvégre veszélyes lett volna gyorsan hajtani. Bár ezzel már talán elkésett, mikor észrevette, hogy a sebességmérő 130-at mutatott.

~eközben
- Hol lehetnek? Nézd meg! Korom sötét van, basszus, azt ígérték, hogy estig visszaérnek! Hogy nem kell majd értük aggódnunk! Biztos valami rossz történhetett! - Carly körbe körbe járkált az előszobában, néha megállt egy egy szekrény előtt a kis tárgyakat rendezgette, amiket barátai odarakosgattak. Mikor ideges volt, valamivel le kellett foglalnia magát. Mármint a Jonnyval töltött időn kívül...
- Megoldják! Bármi is történt! Ott vannak, hogy segítsenek egymáson! - Jonny próbálta őt megnyugtatni, de maga is idegesebb volt, mint máskor. Miért késhetnek a többiek? Mi lesz, ha a lánnyal magukra maradnak? Hogyan védik majd meg magukat?
Ekkor kopogtak az ajtón. Carly hevesen megpördült saját tengelye körül és a kilincshez rohant és kitárta az ajtót. De semmit sem látott a vaksötéten kívül. Kint meglehetősen hűvös volt, karja libabőrös lett az erdő felől érkező szellőtől. Keresztbe fonta mellkasa előtt őket.
- Nem tetszik ez nekem - mondta Jonny, miközben a fekete tájat kémlelte. Még hold sem volt, ami megvilágította volna  a tájat. A távolból enyhe zúgás hallatszott. És aki kopogott, itt bujkál valahol.
- Carly - mondta halkan - csukd be az ajtót, zárd be..
- De...
- Azt mondtam, zárd be, kérlek!
A lány engedelmeskedett, nem tetszett neki ez a hangnem. Érezte, hogy a fiú ideges lett.
Újra kopogtak. A két fiatal hátrébb tántorodott. Vagyis Jonny húzta hátra magával a vörös hajú lányt.
Még egyszer kopogtak. Olyan hangosan, mint ahogy az ő szívük kalapált.
következőleg a kopogás csörömpölésbe ment át, mintha valaki be akart volna törni. 
A két osztálytárs felment az emeletre, ám a lépcsőfordulónál Jonny kilesett az ablakon. Az ajtóra ugyan nem látott rá, de két pislákoló fény gyúlt ki a tisztáson. Zseblámpák. De Carlynak nem szólt. Gondolkodását megszakította az ajtó zaja. Valaki berúgta, és most bent volt a házban.