Rövid merengés
~Eközben
Norah fázott. Ebben a pillanatban utált mindenkit és mindent. Az eső ugyan elállt, de idegesítette, hogy az indákról az arcára csapódott a víz, a párát vágni lehetett. Hihetetlen, hogy egyetlen rövid, de tragikus pillanat mennyi mindent képes volt megváltoztatni. Erre a szigetre illik a gyilkos jelző, ahogy már egy ideje emlegetik. Könyörtelen. Ahogy ezek a bizonyos elrablóik is. A lánynak kezdett leesni, miét is voltak itt. Mikor az ember egyedül volt, több mindenen el tudott gondolkozni. Elég volt csak visszaemlékeznie, mikor a repülőn abban az újságban azt a borzalmas cikket olvasta fiatalok fogva tartásáról. Vajon Samuel T. Wallace, az életben maradt fiú mit érezhetett, mikor megmenekült? Mit érezhetett, mikor sejtették, hogy áldozatokká váltak más emberek kedvére, akik örömüket lelték a szenvedéseikben? Norah nem tudta elképzelni. Minden ember másként éli meg a traumákat. Valakik magukba zárkóznak, mások kétségbe esnek, sírnak, egyesek árulókká válnak és alkudoznak az ellenségeikkel, hogy élhessenek, megint mások pedig hihetetlen dühöt és fékezhetetlen vágyat éreznek ellenfeleik kiirtására. Esetleg hogy visszakapják mindazt, amiben eddig részesítették a kiválasztott prédáikat. Ezt érezte most Norah is. Keze olyannyira ökölbe volt szorulva már pár órája, hogy körmei a húsába vájtak, de a lány szinte meg sem érezte. Ezek a gazemberek! Nem is ismerték őket, soha! Mégis tönkretették 14 fiatal életét! Ezt sohasem fogják elfelejteni, még ha talán valaha ki is szabadulnak innen valami csoda folytán, az emlékek örökre megmaradnak. Jelen pillanatban, a jelenlegi, ezen a kis átkozott nyomorszigeten való tartózkodásuk óta semmi sem létezett az előző életükből. Nem volt suli. Se dolgozatokra való felkészülés. Senkinek sem jutott eszébe a továbbtanulás, az eredményeik, a pontszámaik, hogy vajon majd ha vége a giminek, felveszik-e őket a kiválasztott egyetemekre. Nem számítottak többé a Facebook, Twitter, Instagram és egyéb közösségi oldalas bejegyzések. Mivel nem volt se laptopjuk, se mobiltelefonjuk. Ebben a világban most épp nem léteztek hírességek, példaképek, akikről híreket böngészhettek volna a tinédzserek. Sem pedig a pletykák. Nem lehetett elmenni vásárolni, vagy fagyizni, esetleg vad bulikra járni esténként. Ahogy nyugodtan aludni sem, egy jó könyvvel, cappuchinoval és háttérzajnak egy filmmel tölteni az estéket. Mikor még ezeket megtehették, senki sem gondolt bele, milyen lenne a hétköznapi cselekvések nélkül. Mikor talán nincs is holnapjuk, mert az életük szadista, barna ruhás alakok kezében volt, többnyire. Elkezdtek felnőni. Komolyabban látni a dolgokat, a megélhetésre koncentrálni az anyagi javak helyett. És előtérbe kerültek a társadalmi kapcsolatok. Kiben nem szabadott bízni. Kiben pedig kellett, mert ki tudja, mikor volt szükség egy megbízható társra...Egyszerűen hamarébb felnőtté kellett válniuk. Hogy aztán saját maguk ölhessék meg ellenségeiket. Ugyanis más nem fogja megtenni helyettük.
